Bácsalmás Város Honlapja

Oldalainkat 21 vendég böngészi
60-éves érettségi találkozó Bácsalmáson PDF Nyomtatás E-mail
2017. július 19. szerda, 12:54

Május 27-én jeles évfordulót ünnepeltek az 1953-ban alapított gimnázium első érettségizői. Az 1957-ben érettségizett fiú- és leányosztály ötvenkilenc végzőse közül még huszonhárman tudtak részt venni a gimnáziumban tartott visszaemlékező ünnepségen.


Márai András igazgató köszöntőjében méltatta a régi diákok és pedagógusok munkáját, kitartásukat, elért eredményeiket. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a mai generáció életében milyen sokat jelentenek az elődök által elért sikerek, és az a tevékenység, amelynek során ezeket az eredményeket bővíteni lehet.


Az ünnepélyes percek után a hajdani diákok megismerhették az intézmény mai helyzetét, koncepcióját, elért sikereiket. A résztvevők elismerően szóltak a mai Hunyadiról, amely a benne folyó színvonalas oktató-nevelő munka eredményeként napjainkban is bácsalmási járás kiemelkedő oktatási intézménye.

(ld: http://www.hunyadi-balmas.sulinet.hu/)

 A diákévek és az ötévenkénti osztálytalálkozók hangulatos felidézését az alkalomra készült dia-képsor segítette, melyet Szénásiné Harton Edit, a találkozó főszervezője állított össze.


Dóra László osztálytársunk hagyományos mécses gyújtás mellett sorolta fel elhunyt diáktársaink és tanáraink nevét. Megemlékezett Dibusz Gyula igazgatóról, Cz. Nagy Róza és Csulák Mihály osztályfőnökökről, valamint. a közelmúltban elhunyt dr. Csóti Viktória és Krassy Zsuzsa diáktársunkról.

A megemlékező ünnepség hajdani osztálytársunk, dr. Lányi Irén Útkeresés c. új regényének bemutatásával és a dedikált példányok átadásával, valamint az alkalomra készült Emléklap aláírásával ért véget.


A program a Sárga Csikó étteremben közös ebéddel, beszélgetéssel és a hagyományos anekdotázással folytatódott egészen a hazautazásig.


 

Egy Mélykútról származó hunyadis öregdiák visszaemlékezése

1953 – a gimnázium alapításának éve. Akik jóval előtte születtek, azoknak nem kell magyarázni e korszak jellemzőit, akik pedig utána jöttek e világra, az ő számukra ez már történelem. Mi, akik ebben az évben lettünk 14-15 évesek, emlékszünk arra, hogy milyen viszonyok uralkodtak ekkor Magyarországon.

Én is sorban álltam a fűszerbolt előtt, hogy beváltsam és hazavihessem a család részére meghatározott mennyiségű kenyeret, ami időnként különféle idegen anyagokat tartalmazott (mint pl. sódarab, madzag, egérfarok stb.). A harmincdekás napi kenyérfejadag a jóllakáshoz kevés volt, de az éhenhalástól megmentette a szegény embereket. Mert bizony nagy volt a szegénység az egész országban. Ez nem is csoda, hiszen mindössze nyolc év telt el a nagy világégés óta, amelyből mi vesztesen kerültünk ki. Ugyanakkor ránk telepedett egy idegen hatalom, s fegyverrel őrizte pozícióját, ránk erőltetve saját politikai ideológiáját. Az országban megkezdődött az államosítás, a „szocializmus építése”, sorra alakultak a termelőszövetkezetek, jellemző volt a kötelező terménybeszolgáltatás („padlássöprés”), a módos parasztok (kulákok) likvidálása, internálása. Nagyon feszült volt az akkori politikai helyzet. Jól emlékszünk egy 1953-as márciusi napra, amikor az egész országban megszólaltak a szirénák, a gőzmozdonyok sípjai, hírül adva, hogy meghalt a „nagy generalisszimusz”, akinek politikája jó néhány országban igen erősen meghatározta sok százmillió ember életét. Ezzel a személyi kultusz időszaka is nagyjából lezárult, s némi változás állt be a korábbi évek politikájában.

Az 1953-as esztendő alapvetően meghatározta sorsunk további alakulását. Ebben az évben fejeztük be általános iskolai tanulmányainkat, szüleink segítségével illetve útmutatása alapján – figyelembe véve tanáraink javaslatait – dönteni kellett, hogy milyen pályát válasszunk. Könnyebb helyzetben volt az a társunk, akinek volt valami többlet érdeklődése egy-egy tantárgy iránt, ő megpróbált ilyen területre orientálódni. De valljuk meg őszintén, hogy egy 14 éves korú emberke számára majdnem mindegy, hogy milyen pályát választ. A magam példája is ezt igazolja: először vegyész akartam lenni, mert azt hittem, hogy tudom a kémiát, de rajzolni is szerettem, ezért más műszaki pályák is vonzottak. Egy biztos pont volt, és pedig az, hogy a humán pályák nem vonzottak. Végül is beadtam jelentkezésemet a bajai Építőipari és Vízügyi Technikumba.

S ekkor jött a megdöbbentő meglepetés! A mai napig – legalábbis számomra – homály fedi, hogy kik és milyen szinten döntötték el, hogy Bácsalmáson gimnáziumot kell létrehozni. Az okokról nem is beszélve, hisz Baján, egész közel több jó hírű középiskola működött már jó pár évtizede. Maga a terv illetve a döntés a bácsalmásiak számára biztos, hogy örvendetes volt, sőt később, néhány évtized múltán a várossá nyilvánításnál bizonyára előnyt is jelentett. Tehát, aki ezt elítélte, vagy elítéli, nincs igaza. Nem ez volt a baj! A probléma a létrehozásának körülményeiben keresendő. Az előkészítés mintaszerűen csapnivaló volt. Mindenekelőtt az időpont késői volt. A helyet ki tudták alakítani, mert volt egy korábban működő, lerobbant iskolaépület. Kifestették, utána úgy-ahogy berendezték, az akkori kor igényeit ki is elégítette. Csakhogy volt egy alapvető probléma, miszerint se tanár, se kellő számú diák nem volt, e nélkül pedig bajos lenne bármilyen iskolát működtetni.

A létrehozott gimnáziumot a Bácsalmási Járás területéről népesítettek be. A más középiskolákba jelentkező bácsalmási, illetve a környező falvak (Mélykút, Jánoshalma, Csikéria, Kunbaja, Madaras, Katymár, Tataháza. Mátételke) tanulóit is Bácsalmásra irányították, függetlenül attól, hogy hol szerettek volna tovább tanulni. Kezdetben középiskolai tanárok sem voltak. Kerestek igazgatót, a tanári kart óraadóként a két bácsalmási általános iskolából biztosították. A baj a második évben sokasodott, mert újabb két osztály jött létre, így szükségszerű volt a középiskolai tanárok „toborzása”. A tanév második felében kezdett felállni a tantestület, s ezzel együtt az oktatás színvonala is javult. Dibusz Gyula igazgatónk nagyon sokat tett azért, hogy mi, diákok, minél kevesebbet érzékeljünk a kezdeti nehézségekből. Ha visszagondolok a kezdetekre, még élveztük is a körülményeket. Az első két évben a patinás régi épület, a második két évben a volt határőr laktanya a lőszerraktár dombjaival, a tehergépkocsik garázsaival és az istállókkal - ahová egy időben száműzték „bagósokat” - csapatunk örökös vidámságától volt hangos.

A szegényes körülmények ellenére olyan tanáraink voltak, akik szabályosan „belénk verték” az ismereteket: Rasztik Ottilia tanárnő a kémiát, Sárkány Ernő és Sárvári Pál tanár úr a matematikát és a fizikát, Csulák Mihály tanár úr a magyart. De a többiek is mindent elkövettek, hogy „emberré” váljunk. A kezdeti nehézségeket átvészelve még hálásak is lehetünk gimnáziumunknak, ugyanis a reáltárgyakat igénylő pályákat előkészítő felsőfokú tanintézetekbe mi sokkal alaposabb tudással érkeztünk, mint azok, akik technikumokból jelentkeztek. De a humán tárgyak eredményei is ezt mutatták. Az első két osztály sok felsőfokú végzettséggel rendelkező szakembert adott ennek a kis országnak. Sőt, vannak társaink, akik külföldön is megállták helyüket, s nem is akárhogyan. Eredményeinket kedves volt tanárainknak köszönhetjük, mert számunkra nem csak a tudást adták át, hanem kellő kitartásra is buzdítottak minket.

Ebben az évben szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy Rasztik Ottilia tanárnő és Patkó József tanár úr időskori gyengeség, hiányzó diáktársaink betegség miatt nem lehetettek közöttünk.

Nekünk, akik együtt voltunk –bár már nehezebben mozgunk, vidámságunkat sikerült megőrizni.

Pedig ennek a társaságnak nem volt könnyű élete!

Úgy illő, hogy az utánunk következő nemzedéknek - hosszú életünk tapasztalatai alapján - útmutatást adjunk. A számítógépek világában  mi sok okosat már nem nagyon tudunk mondani anélkül, hogy a fiatalok ne „hegyi beszédnek” tartsák mondandónkat. Kibújva e felelősség alól ilyenkor az ember nagy költőinkhez szokott fordulni. Én is Ady Endrét és Madách Imrét hívtam segítségül.

 

„Bár zord a harc, megéri a világ,

Ha az ember az marad, ami volt

Nemes, küzdő, szabad lelkű diák.”

 

„Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál.”

 

Dóra László aranydiplomás nyugdíjas gépészmérnök

 
Bácsalmás Város Honlapja
JoomlaWatch 1.2.12 - Joomla Monitor and Live Stats by Matej Koval